vilmosy

vilmosy

műfordítás I

 Műfordítani jó. Szabad vagyok, és mégis rabja a versnek.  Idegen hangok, betűk, ragok, igék zárnak romantikus, kortárs, realista, és még megannyi ketrecbe. Külföldről indulok. Érzem a költők vérét, hallom nyelvükön megfogalmazott gondolataikat, lassan kezdem megérteni, metaforáikat, eszük járását. Rájövök, hogy itthon is ugyanígy ír Radnóti vagy Kosztolányi, hogy ugyanaz a kerék mozgat mindannyiunkat, minket embereket. Ezért lehet lefordítani, visszaadni, átadni, kiadni minden nyelven. 

In memoriam 2

Fáj. Sajog, éget, lüktet és lassan felemészt. Napok óta várom a feloldozást. Egy hozzád hasonlatos hangot, egy finom érintést, illatod halvány nyomait keresem őrülten idegen nők elsuhanásában az utcán. Hideg van odakinn és idebenn is. Nincsen másom, csak méla, álomszerű képfoszlányok Rólad. Most becsukom a szemem és lassan magam elé idézlek. Nyakad redőit látom először,  kidülledő anyajegyed szegycsontod legeslegközepén, fehér bőrödön apró ráncokat és hallom, ahogy a nevemen szólítasz. Most látom a szemed, ahogy az utolsó napon rám néztél, mindent megbánó őszinte fájdalommal. Üresen álltam az ágyad szélén és figyeltem, ahogy utoljára ragyog fel benned az értelem és tudat. Mert akkor ott mindent tudtál. Összes bűnödet így gyóntad meg nekem. Hangtalanul. Hártyás szépkék szemeid bocsánatért esedeztek.

in memoriam

http://www.youtube.com/watch?v=1MouPWdGmLw

Édesanyám emlékére.

M

Marie bünöz. Végtelen határokat lép át, és megszeg minden vaskalapos szabályt.

Hadd csinálja. Ha zuhan majd, nem esik a hideg betonra.

Pressser tudja

 Kicsi, nagyon fáj, hogy nem vagy már a régi kis madár,
Már nem csicseregsz, már nem hízelegsz, nem nevetgélsz már,
S én nem tudom, hogy mit is tegyek, de nekem ez így nagyon fáj.
Csak mosolyogj egyszer, mosolyogj egyszer, mosolyogj egyszer már!

2. Régen azt mondtad, hogy hiányzom, és úgy, de úgy néztél rám,
Most meg azt mondod, hogy unatkozol, hogy valami kéne már.
Hát mondd, mi legyen, és én megteszem, vagy megveszem inkább,
Csak mosolyogj egyszer, mosolyogj egyszer, mosolyogj egyszer hát!

3. Kicsi, veszek neked egy ezüstláncot jó, aranyból lesz majd,
És bundát, stólát, vagy mit tudom én, gyere, nem lesz semmi baj!
És énekórákra beíratlak, ott lesz a többi sztár,
Csak mosolyogj egyszer, mosolyogj egyszer, mosolyogj egyszer már!

4. És ha ez se jó, hát veszek neked egy négyütem? autót,
És csillog az aszfalt, és dönget a Porsche, és bömböl a rádiód,
S az antennára zászlót t?zünk, és nem nézzük hol a határ,
Csak mosolyogj egyszer, mosolyogj egyszer, mosolyogj egyszer már!

5. És ha így se jó, hát veszek neked egy szép repül?jegyet,
És Párizsba repülsz, és veled megyek, hogy mindent megvegyek.
És Christian Dior lesz a szagod, s az illat magasan száll,
Csak mosolyogj egyszer, mosolyogj egyszer, mosolyogj egyszer már!

6. És ha ez se jó, hát hajóra szállunk, irány Zanzibár,
S a hajón a kapitány minden este az asztalánál vár,
S a szavannákon vadászol majd, s kapsz egy kis oroszlánt,
Csak mosolyogj egyszer, mosolyogj egyszer, mosolyogj egyszer már!

7. És ha ez se jó, hát továbbmegyünk, mondjuk legyen Mexikó!
A többiek azt mondják, s hiszek nekik, hogy nagyon, de nagyon jó,
Csak egy ugrás onnan Hollywood, vár sok jó barát,
Csak mosolyogj egyszer, mosolyogj egyszer, mosolyogj egyszer hát!

8. S ha semmi se jó, hát veszek neked egy gyönyör? szép fiút,
Majd gazdag lesz, vagy nem lesz gazdag, valami neki is jut.
Én elfáradtam, feladom már, asszem, hazamegyek,
Csak mosolyogj, mosolyogj, mosolyogj még egyet!

Egy nap

 Várom haza. Nem olyan sok idő az a tiezenegy nap, most mégis minden porcikámmal hazakívánom őt.  Thievery Corporation összes száma dübörög a szobában, a fejemben, idebent -legeslegmélyen.- Nem tudom milyen lesz a hazaérkezés. Nem beszéltem vele két napja. Én úgy szeretném, hogy a nyakába boruljak, és öleljem, öleljem... Tegnap este azon gondolkoztam, milyen lesz újra megérinteni az arcát. Beleszagolok majd a hajába és hagyom, hogy elringasson finom tekintetével. Olyan végtelen pillanatnak látom, nulla perccel, nulla órával, zéró idővel. Legyen az olyan, hogy ne számítson még a tér sem, csak a nyaka jellegzetes illata, bőre tapintása, halk lélegzetvétele, elcsukló, otthont idéző hangja. Nincs mit tenni. Tükörbe sem kell néznem ahhoz, hogy tudjam, ez a férfi az egy. 

vár-andó-endő

 Szandika babát vár. Tizenkilenc éves és végtelenül ostoba, mondom én ezt minden rosszindulatot és ellenérzést félretéve. Objektíven mondom. Objektíven ostoba. Ám szerelmes. És  ezt vállalja. Pénz,  tudás, biztonság teljes hiányában mondott igent az életre. Vajon tisztában van vele? Szandika családtag, bármennyire is gyűlölöm, mégis csak voltak idők, mikor egykétháromévesen együtt mostunk fogat és egy ágyban altattak minket. Csak aztán máshogy alakult sorsunk. Neki így, nekem úgy. Én egyetemista pesti dáma, ő  vidéki cigánytelep lakója lett.  A köztünk keletkezett űr, és családi viszályok véglegesen esküdt ellenségekké avanazsáltak minket. A nővérétől megtudott hír, miszerint terhes földre kényszerített. Van, amiben előttem jár. És egy monumentális lépést tett. Anya lesz belőle. 

Aztán még aznap találkoztam a helyi buszmegállóban az alattunk lévő szomszéddal, Erzsi nénivel, akinek lánya Eszti, velem egyidős. Gyermek korunkban sokszor játszottunk együtt, talán még  legjobb barátnők is voltunk egy darabig. Mivel évek óta nem láttam, gondoltam rákérdezek, mi az újság, hogy megy az iskola, hová jár egyáltalán mit is tanul. A " jogot tanul a SZIF-en" - szerű válasz helyett a következőt kaptam: jaaj a drágám most van az utolsó hétben, jövő héten szül. Én meg ültem a padon, és valahogy nem jött se szó, se mosoly a számra. Azt kérdeztem, hány éves. Lehet  mégiscsak idősebb  mint én. Huszonegy. Stimmel. Ezek után a nagymami abba sem bírta hagyni a mesélést. Pár perc leforgása alatt megtudtam, hogy Eszti a belvárosban lakik férjével, a frigy áprilisban köttetett, a baba nagy lesz, kislány és Kamillának fogják hívni. Eszti tizenöt kilót hízott és retteg a szüléstől. 

Én csak egyetemista vagyok. Éretlen kislány. Lélekben még két copfba kötöm a hajam és tágra nyílt szemekkel várom, hogy valaki megmondja, hogyan kell ezt vagy azt csinálni. Én képtelen lennék anyai feladatokat ellátni, felelős felnőtt nő szerepében tetszelegni minden  egyes nap,- mostantól életem végéig-. Kétségbe estem. Ha most kiderülne, hogy egy élet kezd fejlődni méhemben, vajon mernék e rá igent mondani. És ha mernék,  jogosan tenném e?

 

international national

 

 2010 augusztus valamelyik zajos belvárosi éjszakája. A Corvin tető előtt találkoztunk 5-en. Lilla, Eszter, Bori, Marie és én. Eszter barátnőnk  két héttel azelőtti születésnapját készültünk megünnepelni egy üveg pezsgő és más egyéb röviditalok társaságában. A szórakozóhely teraszos része kozmopolita,  zajos hangú és hangulatú. Túlzás nélkül írhatom, hogy imádom, magával ragad és belehúz a sokarcú nemzetköziségbe. Nem tudom egyébként hogy szokott lenni, de azon az estén a magyarok aránya aligha volt több húsz-harminc százaléknál. Bori számunkra Marie-val ismeretlen volt a társaságban. Visszafogott, halk szavú érdekes arcú, sötét hajú, villogó fekete szemű egyetemista lány. Az első üveg pezsgő asztalra kerülésével egyre inkább megeredt mindenki nyelve, és vehemens mesélésbe kezdtünk férfiakról, skalpokról kalandokról, kiváltképp Eszter előző éjszakai franciájáról. Csodálatos szerető ismételgette egyre intenzívebben -tudjuk ezt be az első pohár pezsgő alattomos hatásának-. Én a szokásos harsány jelenlétemmel és nevetésemmel töltöttem ki a második pohár BB-t és a társaságot is, Marie azon az este keleti arcvonásaira rákontrázva, a fehér alapozót kihagyva gésává sminkelte magát, és az azzal járó nemes, finom nőies tartással viseltetett az alkohol hatásának ellenére is. Lilla szerethető cinizmusával és bravúros nyelvfordulataival emelte a társaság hangulatát. Bori pedig csöndben figyelt. Néha-néha közbe ékelt egy egy megjegyzést, egy egy élményt, és lassacskán kiderült, hogy félig orosz származású. A papa révén. Áhá gondoltam, akkor innen ez a széles, szláv arcberendezés. Orosz szakos lévén az egyetemen, beszélgetésbe bocsájtkoztam vele néhány mondat erejéig, de aztán úgy dönöttem, jobb ha a magyarnál maradunk, eleget ittam már ahhoz, hogy bizonytalan nyelvtudásomat fellengzős pezsgőmámoromra cseréljem. Azt azért még elmeséltem neki, hogy az egyik legkedvesebb barátunk is orosz. Jaj de jó, csillant fel sötét szeme, hová valósi? Magabiztosan és természetes hangon mondtam a választ. Groznij.  És akkor jött a varázslat. Ez a csöndes vékonyhangú őzike, gőgös moszkvaiként kérdezett vissza. Hová, mondd mégegyszer? Most már zavartabban és bizonytalanabbul válaszoltam: Groznij. Csend. Közben végigfutott alkoholmámoros agyamon, mi van ha nem is létezik ilyen város, rosszul mondtam, vagy talán ukrán település nem is orosz, én ostoba ostoba.. Belső vívódásomból kizökkentett a következő mondat: Groznij csecsen város. Ó mondom, igen, persze a barátunk félig csecsen, és megint visszakerült a számra az okos kommunikatív mosoly. Tágra kerekedett szemekkel, eltorzult arccal, döbbenten kérdezte meg: Neked egy csecsen a legjobb barátod? Igen, válaszoltam riadtan. Baj talán? Nem, csak érdekes. Csecsenekkel az ember nem barátkozik. Erősek, robosztusak, semmi finomság nem szorult beléjük -mondta üres,emelkedett hangon. Talán csak a szemük az egyetlen szépségük. Szép kékek. Marie rögtön védelmébe vedte a mi kedves orosz barátunkat. Ő  korom fekete szemű, és végtelenül gáláns. Nem holmiféle csecsen. Bori konstatálta az elhangzottakat, és más témára terelve  szót visszaszelídült, levetette nemzet- és identitásféltő maskaráját. A beszélgetés zavartalanul fojtatódott valami egészen másról és hétköznapiról, de én még pár percig döbbenten ültem. Mennyi mindent nem tudok, nem érzek, nem látok a nagyvilágból. És itt a Corvin tetőn ebben a flörtszagú nemzetközi kavalkádban egy  csajos csevej közben szembesülök azzal, miféle ellentétek is állnak miközénk, emberek közé. 

itthon

 A mi várunk a mi házunk a mi életünk a mi világunk. A mi illatunk a mi virágaink a mi szennyünk a mi kincseink a mi vizünk a mi tűzünk (tűzön- vizen ). A mi hazánk. Mi vagyunk.

születésnapomra

Végre itthon. Elringat Lenny Kravitz édes-érdes hangja, és a tánctól meg a tornászástól megizzadva kapkodom a levegőt. Egykettőháromnényöthaaaaaaaaaaaaaaaaaat világváge-boldogság-várakozás. Nyugalom. Rájuk gondolok; a barátaimra. A családomra. Valamiféle őrült erővel hiányoznak. Azok a napok, hetek, mikor mi csak egymásnak voltunk-tisztán- itt a bűnös Budapesten. Minden új volt,  és mi magunk is minden nap új ruhákban tündököltünk, és jött az  esős szeptember meg október aztán a havas zúzmarás november december. Egérfogó a sarokban, egy üveg pezsgő a kamrában, végtelen hosszú beszélgetések egy százhússzor száznyolcvanas kiságyon, miközben Juan hűségesen játszotta örökzöld kedvenceinket.  Hangos blogolvasás-írás, megosztás, elosztás, kiosztás (néha -néha.) Megannyi fénykép, kép kavarog idebenn. Hogy hiányoztok, te jóisten. Huszonegyéves leszek. Nem változtattam ezernyi hibámon, nem győztem le  legnagyobb félelmeimet, nem lettem éltanuló az egyetemen, még csak nővé sem értem. Körülményeink változtak, és ezekkel a körülményekkel együtt mi is. Mondjátok el, hogyan éreztek. Hogy nem borzongtok e bele a régi bűnös budai levegő gondolatába,  hová lett az avaros zavar szíveitekből, a vasárnapi teázások  is tejfehér köddé váltak -emlékeinkkel együtt. Vágyom újra veletek megélni a Mindent. Elégni, beégni, megégni, zokogni, kacagni, és ölelni titeket a szemeimmel, a szívemmel. Illatokat érzek az orromban, Marie parfümjének finom illatát, egy kinyúlt holdas csillagos pizsamáét, a bőrömét...Huszonegyéves leszek, és visszavárom-vágyom a közeget, ahol magamra találtam, ahol magatokra találtatok. 

fesztivál I

Üres vagyok. A Balatonhoz mennék és megmártóznék a vízben. Bár azt gondolom, sehol nem érezném most igazán jól magam . Szétszakadok. Mindenesetre érdekes dolog látni, észlelni magamon azt, hogy a munka miként válik magánéletté. Kiskezdő vagyok én a szakmában, de úgy érzem, az utóbbi három hónapban öregedtem huszonvalahány évet. Látni a dolgok pozitív oldalát, ezt próbálom tenni. Hogy majd visszasírom én még ezeket az időket.  Meg hogy megszépül minden rossz emlék is, de azt gondolom, tudom, hogy én nem feledek, se nem álmodok szebbet utólag, és nem  nosztalgiázom a rosszon a jón, vagy bármin. Ebben az esetben meg végképp csak magam elé fogok bambulni, úgy, ahogy most is teszem. Üresen.

Amiri a legkedvesebb barát nekem. Sosem csal meg. Köztünk nincsenek játszmák, nincsenek félreértések, csak őszinte szeretés. Jó hangzatos közhely a tökéletes barátságról, de akkor is igaz ránk. Valamiféle csoda. Mindenki csodál is minket, meg a bennünk lévő közös erőt, az egészséges ragaszkodást, a közös lélegzetvételt. És lám, a  közös munka ördöge kikezdi a kikezdhetetlent...

Presser mondta

 Én nem leszek már fiatal, oh nem nem nem,
Se 20 se 30 se 40 se 50 nem leszek már nem,
És nem leszek már világsztár, se mozdonyvezető,
És gazdag se leszek, és nem leszek az a fekete hajú gyerek.


De ha megkérded, hogy mit akarok én, és, hogy minek ez a dal
Hát én azt mondom, éz a dal a tiéd, és valamit mondani akar
azt, azt, hogy :

Mindent megtennék, hogy egy kicsit szeress,
Én bohoc leszek, vagy bohoc maradok,
és sirok hogy egy kicsit nevess,
Mindent megtennék, hogy egy kicsit szeress,
Hogy biztass és ringass és sokat nevess,
És közben még egy kicsit szeress

Én nem leszek már senkié, csak a tiéd maradok,
Vagyis maradnék, de nagyon, de nagyon, ha úgy akarod,
se űrhajós, se pilóta, se katona se rendőr, az nem leszek,
De igazán jó, jó leszek, ha megmaradhatok melletted.

 

semmiről sem szól

 És úgy döntöttem, megint írásba fogok. Nem adom fel, sem önmagam, sem az írás utáni csillapíthatatlan vágyam. Hogy miről, még nem tudom, de van pár ötletem...Talán a napsütésről, zivatarról, az új lakásról, vagy a vágyaimról, munkahelyi gegekről, mindenesetre tartalmasabb dolgokról, mint most. A semmiről írni is kihívás egyelőre. Még azt sem döntöttem el, hogy publikálásra bocsájtom e kis tapasztalataimat, vagy majd hagyom őket a számítógép egyik csöndes kis mappájában pihenni .

június

 Ma van a nagy nap. Elindulok egy göröngyös úton, meg sem állok amíg finom, talpamat simogató, homokos földre nem tévedek. Velem van Ő is. Az igazság, a tükröm, a társam, a bánatom, a boldogságom. 

 

Bűbájos bűnbánat

Gyónom a mindenhatónak és magam magának...

 

Siker és kudarc ördög és pokol, ez a vizsgaidőszak. Mert fél évig nem jártál egyetemre, csak loptad a drága szép aranysárga Napot, és  megmerültél a Mindenedben, vagy a Semmiben.  Hiába ez vagy  Te a semmit-és mindentevés nagymestere. Hol így hol úgy. Most tanulsz és szorgoskodsz,  bájosan mosolyogsz a tanárra és mázlid is van még, magabiztosan mesélsz irodalmi periodizációkról, és lesütött fejjel iratod be a hármas nyevgyakorlatot, miközben a tanárnő szomorúan bólogat, hogy hát igen, több van magában, de mit tehetnék, ha  ön nem akarja... Csaltál az arab vizsgádon is, kipuskáztad a felét, és valójában nem is értetted miért tettél úgy, mikor az azt megelőző 48 órában lelkesen és lázasan tanultad a titokzatos Kelet varázslásmenetének csínját -bínját,  átszellemülten monologizáltad a "Jézus egy mágus volt" tétel részleteit a szépkerek piros szegélyű tükrödnek. Aztán ott a nyelvtudomány, a pokol, te meg vagy az ördög, saját otthonodban nem találsz helyet, ötödször próbálod, most talán kulccsal a kezedben. Tanulsz rá, ugye. Most is tanulsz épp nagy hévvel, szerelmes buzgalommal. Mindent megteszel és becsapod a rendszert, magadat is. Vágyod a tudást. És ilyenkor vizsgaidőszakban eszmélsz, mennyi mindent hagytál ki az utóbbi hónapokban.

Tolsztoj szerint: 

Hogyha lángosz-önfeledten,

ha fenyegetsz, ne vedd könnyen,

hogyha szidsz, hát légy heves,

hogyha szólsz, szót ne keress!


Légy merész, mikor vitázol,

hogyha büntetsz-igazából,

és bocsáss meg szívesen,

ha lakoma-dús legyen!

 

 

Blog rövid leírása

kultúra művészet meg én meg a szépvörös látomások

Rólam

Blogroll

  • Nincsenek kedvenc blogok

Archívum